Ma elkaptam egy mondatot az egyik műsorból, volt benne egy nő, akinek beteg lett a kisfia, és majdnem belehalt. Elmesélte, hogy már az orvosok is lemondtak róla, de aztán csodával határos módon jobban lett és teljesen felépült. Majd elmesélte azt is, hogy ez megváltoztatta az egész életét, rájött, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, hogy ezek után a gyerekeire szánja majd a legtöbb időt, mert ők számítanak igazán. Megható volt, de ugyanakkor szöget ütött a fejemben az a gondolat is, hogy vajon miért kell egy ilyen horderejű dolog, hogy erre ráébredjünk? Miért nem természetes az, hogy a családunk a legfontosabb? Miért kell ehhez egy halál közeli élmény, vagy az, hogy majdnem elveszítjük egy szerettünket? Miért természetes az, hogy az a bizonyos valaki ott van mellettünk és úgyis megvár? Félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy én így élem a mindennapjaimat, mert nem. Sokszor engem is beszippant a taposómalom, de valahogy ez most úgy megragadt bennem, és azóta ezen gondolkodom, hogy vajon ez miért így van? Nem kéne ennek természetesnek lennie? Amíg el nem veszítünk valamit, vagy éppen ami még szörnyűbb valakit, addig fel sem fogjuk mennyit jelent számunkra? Ha belegondoltok ez szörnyű. Annyira természetes, hogy a szeretteink mindíg ott vannak, főleg a gyerekeink, amíg ki nem repülnek a fészekből, de aztán történik valami és minden megváltozik, a fontossági sorrendet is beleértve. Pedig nem nekik kéne mindíg első helyen lenni? Najó, szinte miníg. Minek kéne történnie, hogy erre rájöjjünk? Min kéne változatatni? Sok helyen lehet olvasni, hogy ha valakitől a halálos ágyánál megkérdezik, hogy mi az amit megbánt, vagy másképp csinált volna élete során, legtöbbször az a válasz érkezik, hogy: „nem halogatná a dolgokat, vagy több időt töltött volna a szeretteivel”.

Hogy tudnák elérni azt, hogy hálásak legyünk? Hálásak legyünk mindazért amink van, beleértve a szeretteinket és a tárgyainkat is, hogy ne vegyük teljesen természetesnek azt, hogy mindíg otthon vár minket a párunk, vagy a gyerekünk, hiszen tényleg bármikor történhet valami. Ezzel most nyilván nem azt szeretném mondani, hogy várjuk, hogy mikor történik valami rossz az életben. Épp ellenkezőleg! Egész egyszerűen ne legyen magától érdetetődő mindez, hanem tegyük különlegessé amikor csak tudjuk és értékeljük, legyünk érte hálásak. Nálunk jelen esetben elő szokott fordulni, hogy vacsi után Domi egyből hív, hogy menjek vele játszani és hát az a helyzet, hogy erre sokszor érkezik részemről az a válasz, hogy: „gyorsan elpakolok és megyek is”, de ő persze ezt az 5-10 percet (mert ennyi időre van szükségem körülbelül) egy örökkévalóságnak érzi. Miért nem tudom én is félre tenni, hogy főzés és evés után a konyha úgy néz ki, mint egy csatatér? Miért kell nekem egyből rendet rakni? Tudom, tudom, másrészről pedig ott van az is, hogy próbáljuk önállóságra nevelni a gyereket és hagyjuk egyedül játszani, nem kell mindíg ott ülni mellette. Na ezt is most tanuljuk 🙂 Na most mondjátok meg, hol van az arany középút? Pedig én tényleg annyira próbálkozom, hogy amíg ő oviban van, vagy amíg Lili és Domi is alszanak az alatt az idő alatt csinálok meg mindent és a délután, amikor már mindenki otthon van az csak az övék. Akkor már csak rájuk figyelek. Az esetek többségében nincs telefon, nincs e-mail, nincs facebook és ilyenek, mert nekik ez fontos, és nekem is. Hiszen tényleg olyan gyorsan repül az idő. De hogy találod meg azt az arany metszetet ami mindenkinek jó? Én amondó vagyok, hogy minden családnak megvan a maga ritmusa és a maga életstílusa, és mindezek közepette próbáljuk meg szem előtt tartani, hogy nekik mennyire fontos ez az első pár év az életükben, hiszen ez határoz meg szinte mindent, hogy most mit kapnak tőlünk, a szüleiktől. Törekedjünk arra, hogy találjuk meg az egyensúlyt, ami talán a legnehezebb, de egyben a legjobb feladat is.

Hogy tudnák elérni azt, hogy hálásak legyünk? Hálásak legyünk mindazért amink van, beleértve a szeretteinket és a tárgyainkat is, hogy ne vegyük teljesen természetesnek azt, hogy mindíg otthon vár minket a párunk, vagy a gyerekünk, hiszen tényleg bármikor történhet valami. Ezzel most nyilván nem azt szeretném mondani, hogy várjuk, hogy mikor történik valami rossz az életben. Épp ellenkezőleg! Egész egyszerűen ne legyen magától érdetetődő mindez, hanem tegyük különlegessé a pillanatot amikor csak tudjuk és értékeljük, legyünk érte hálásak. Nálunk jelen esetben elő szokott fordulni, hogy vacsi után Domi egyből hív, hogy menjek vele játszani és hát az a helyzet, hogy erre sokszor érkezik részemről az a válasz, hogy: „gyorsan elpakolok és megyek is”, de ő persze ezt az 5-10 percet (mert ennyi időre van szükségem körülbelül) egy örökkévalóságnak érzi. Miért nem tudom én is félre tenni, hogy főzés és evés után a konyha úgy néz ki, mint egy csatatér? Miért kell nekem egyből rendet rakni? Tudom, tudom, másrészről pedig ott van az is, hogy próbáljuk önállóságra nevelni a gyereket és hagyjuk egyedül játszani, nem kell mindíg ott ülni mellette. Na ezt is most tanuljuk 🙂 Na most mondjátok meg, hol van az arany középút? Pedig én tényleg annyira próbálkozom, hogy amíg ő oviban van, vagy amíg Lili és Domi is alszanak az alatt az idő alatt csinálok meg mindent és a délután, amikor már mindenki otthon van az csak az övék. Akkor már csak rájuk figyelek. Az esetek többségében nincs telefon, nincs e-mail, nincs facebook és ilyenek, mert nekik ez fontos, és nekem is. Hiszen tényleg olyan gyorsan repül az idő. De hogy találod meg azt az arany metszetet ami mindenkinek jó? Én amondó vagyok, hogy minden családnak megvan a maga ritmusa és a maga életstílusa, és mindezek közepette próbáljuk meg szem előtt tartani, hogy nekik mennyire fontos ez az első pár év az életükben, hiszen ez határoz meg szinte mindent, hogy most mit kapnak tőlünk, a szüleiktől. Törekedjünk arra, hogy találjuk meg az egyensúlyt, ami talán a legnehezebb, de egyben a legjobb feladat is.

Iratkozz fel a híreinkre

és elküldjük a legfrissebb recepteket, információkat.

Sikeresen feliratkozál

Pin It on Pinterest

Share This